A Svédenkert Nyelvstúdióban soha nincs olyan válasz, hogy „mert csak”. Minden szónak, minden nyelvtannak saját élete van, mindennek van magyarázata és saját sztorija egy nyelvben.
Miért van tehát ennyi kivétel a nyelvekben?
A rövid válasz a kérdésre: lusták vagyunk és optimalizálunk. Emiatt pedig változik a nyelv és többféle szabályrendszer él egymással párhuzamosan. A régi szabályrendszerek kihalnak szép lassan, az újak pedig elfoglalják a helyüket, hogy aztán régivé váljanak, és újak ismét elfoglalják a helyüket. Pont mint az illemszabályokkal: Néhányan a régiesebb kezit csókolommal vagy adjonistennel köszönnek, néhányan a „modernebb” jó napottal, néhányan pedig sziával.
Nézzünk is egy nyelvi példát:
A régi európai nyelvekben az igének a különböző formái úgy keletkeztek, hogy kicseréltek benne egy-egy hangot, ez volt az ún. fokváltakozás:
swim ’úszni/úszok’-swam ’úsztam’-swum’ (az) úszott’
Így lett a jelen időből múlt és „harmadik alak”: i-a-u. Bizonyára mindenki emlékszik a rendhagyó igés listára angolból (németből, svédből, olaszból, franciából, spanyolból és még sorolhatnám). Ez viszonylag kevés ige ahhoz képest, amennyi ige van egy nyelvben, viszont majdnem mindig a leggyakoribb igékről van szó. Lenni, menni, enni-inni, repülni, úszni, ülni-állni-feküdni. Ugye? A befektetni ige viszont aligha lesz rendhagyó (hacsak nem egy olyan ige áll benne, alapból rendhagyó). Oka ennek többek között az, hogy a leggyakrabban használt dolgok ellenállnak a változásnak, ugyanúgy, mint szokásaink. Sokkal nehezebb megtanulni azt, hogy kihúzott háttal járjunk, mint azt, hogy minden alkalommal, amikor havi bérletet veszünk, beleírjunk egy új kódszámot. Hiszen az elsőre a nap minden percében oda kell figyelni, a másodikra pedig csak havi egyszer.
Rétegek egymáson
A nyelvtudomány rétegződésnek (layering) hívja azt, amikor többféle képzési módja van ugyanannak a nyelvtani jelenségnek és ezeket egyszerre használjuk. Az egyik legrégebbi képzési módja a múlt időnek a fokváltakozás, azaz az ablaut. Kicserélek bent egy hangot és kész a múlt idő: I swim > I swam.
Ahogy viszont változik a világ, újabb tárgyak/cselekvések keletkeznek, ezeket már nem feltétlenül használjuk a régi képzésekkel, pl. a get-got-gotten (e-o-o) mintájára nem mondhatjuk azt, hogy *invest-invost-invosten. Helyette megjelent egy szerkezet, ami kb. úgy nézett ki, hogy invest + did, tehát „csinált egy befektetést”. Szóval a múlt idejű jelentést egy külső ige hordozta, ez is egyfajta múlt idő. A főztem helyett is lehet azt mondani, hogy csináltam kaját. Tehát egy külső hordozó hordja a múlt idő jelét. De mi történik, ha túl sok ilyen szerkezet lesz?
Menést csináltam a boltba és vevést csináltam egy liter tejre. Fizetést csináltam a tejre és hazajövést csináltam. Ugye, hogy mennyire nehézkes?
Itt elkezd az agy optimalizálni. Ha minden szó mellett ott van, hogy csinálni, akkor miért nem lehet ezt lerövidíteni? Hiszen úgyis tudjuk, hogy a csinálni van mellette. Így született az invest + did szerkezetből az invest+ed. A –ed végződés tehát egy „maradéka” a did szónak. Olyan, mintha azt mondanám magyarul, hogy befektetést + csinált= befektetnált. Ebédet + csinált= ebédnált. Végül is meg lehetne szokni, nem? 🙂
És a többi kivétel?
Így jönnek létre a kivételes igék. Miért vannak viszont kivételes többes számok? Aki tanult németet vagy svédet, tudja, hogy elég sok szabály van erre. A németben minden szóhoz meg szoktuk tanulni a többes számát, a svédben pedig szépen-lassan elsajátítjuk a szabályokat, amikhez vannak kivételek. Miért? Válasz: régi és az új keveredése. Az öga ’szem’ és az öra ’fül’ szavaknak a svédben sajátos többes számuk van: ögon, öron. Ezeket halljuk mindig, hogy „meg kell így tanulni”. Miért van külön többes számuk? A válasz: mert ketten vannak! A régi svédben (és szinte az összes régi európai nyelvben) nem csak egyes és többes szám volt, hanem kettes szám is. Erre utal a germán nyelvekben a both (beide, både) szavak megléte, ami a „mindenki” szónak a szinonímája, viszont pontosan kettő személy esetén használjuk. A svéd kettes számnak pedig „-on” volt ebben az esetben a ragja.
A többi többes szám típus pedig a szónak a csoportja alapján változott, ehhez köze volt a szónak a nemének is (egy régi rendszer, amiben mindennek van az élőlényekhez hasonlatos neme vs egy új rendszer, amiben ezek már nem ilyen csoportok alapján határozódnak meg). A nemekről egy későbbi bejegyzésben fogok írni.
És végül még egy érdekesség: a régi magyarban a többes szám jele az „-i” volt, így lett a te-ből ti, hiszen a te-nek a többes száma a ti. Az ő névmás viszont később született, akkor már új többes szám volt „divatban”, a –k, innen tehát az ők.
Szóval mi is az ok?
Összefoglalva tehát láthatjuk, hogy a kivételek tulajdonképpen a régi rendszerek maradványai, ugyanúgy, mint amikor többféle buszt látunk egy városban: a régebbi buszokat leváltják az újak, de mindegyik ugyanazon a vonalon közlekedik, ugyanaz a funkciója. Eleinte furcsák ugyan az új buszok és baj is van néha velük, de végül mindenki azokon utazik. Csak azért, hogy utána jöjjenek a még újabb buszok és leváltsák a „régi újakat”. Így változik a nyelv.
És ugyanúgy, mint ahogy megmosolyogjuk a nagyon régi buszokat retrós kinézetük miatt, találjuk furcsának vagy ironikusnak, ha valaki régiesen beszél, pl. egy iskolás diák kezitcsókolomot köszön a fiatal tanárnőnek.
